Pelle Veronika: Az online világ csak az életünk egy érdekes szelete legyen, ne a legfontosabb része

2023. május 11. Forrás: nmhh

Digitális bennszülöttek, de nem feltétlenül tudatosabb felhasználók: mit tehetünk szülőként, hogy gyermekünket online is megóvhassuk a rá leselkedő veszélyektől? Előrevezető-e a közös videójátékozás, legyen-e a számítógépezés a jutalmazás eszköze? Ezekről és hasonló kérdésekről beszélgettünk Pelle Veronikával, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció- ls Médiatudomány Tanszékének oktatójával, az NMHH Gyermekvédelmi Főosztályának elismert szakértőjével, aki interjúnkban számos érdekes kutatási eredményt és gyakorlatias ismeretet oszt meg többek között arról, hogy a szülőnek feladata saját médiatudatosságának fejlesztése is.

A gyerekek szocializációjában egyre nagyobb szerepet játszik a közösségi média és maga az internet. Ezért is kérdezem, az okoseszközök világában mikortól kell számítani arra, hogy a gyermekek először találkoznak a különböző online platformokkal?

Ez a kérdés az NMHH-ban minket is nagyon foglalkoztatott, amikor 2017-ben az akkor induló digitálisszülőség-kutatássorozatunk első adatfelvételét terveztük. Ebben a kutatásban 7–16 éves gyermekek médiahasználatát és szüleik ezzel kapcsolatos tudását, attitűdjeit, digitális szülői stratégiáit vizsgáltuk 2000+2000 fős országosan reprezentatív mintán. Azt, hogy a gyerekek nagyon korán találkoznak a digitális eszközökkel és az újmédiával, már ekkor is láttuk, de a 2020-as második adatgyűjtésnél, az idősoros adatoknak köszönhetően már azt is, hogy a digitáliákkal való ismerkedés nemcsak hogy korán, hanem egyre korábban kezdődik. Hogy néhány példát is említsek: a két adatfelvétel között eltelt három év alatt a 7–8 (!) éves gyerekek körében közel megduplázódott a saját mobiltelefonnal rendelkezők aránya, megháromszorozódott a közösségi médiában jelen lévők aránya, az első közösségimédia-platformra való regisztrálás átlagéletkora pedig tizenegy és fél évről tizenegy éves korra csökkent. Ez azt jelenti, hogy a magyar gyermekek többsége tizenegy éves korára már rendelkezik saját online profillal leg alább egy közösségimédia-oldalon.

veronika 2

Ebből az is világosan látszik, hogy a gyakorlatban mennyit ér a közösségimédia-regisztrációra vonatkozó 13 éves korhatár.

Pontosan. Ez az eredmény arra is rá – világít, hogy a regisztrációs korhatárt valótlan születési adatok megadásával könnyedén kikerülik a gyerekek. Ezzel a módszerrel pedig sok helyen találkozhatnak a neten olyan tartalmakkal, amelyek nem az életkoruknak megfelelőek.

Mit lehet tenni az ezeket a platformokat működtető tech-cégekkel szemben vagy épp velük együttműködve a gyermekek online védelméért?

A közösségimédia-szolgáltatók és techóriások felelősségvállalásának kiharcolása nem egyszerű médiajogi-médiaszabályozási feladat. Nem – régiben lépett hatályba az Európai Unió digitális szolgáltatásokról szóló jogszabálya, a DSA, amely az EU történetében most először egységes szabályokban rögzíti az online platformok kötelezettségeit és elszámoltathatóságát, és többek között a kiskorúak online védelmére vonatkozóan is új kötelezettségeket ír elő számukra. De az ez irányú nemzetközi törekvések már jó néhány éve elindultak. Ennek – a felhasználók mindennapi életében is észlelhető – eredményei az egyes közösségimédia-szolgáltatások gyermekváltozatai, mint például a YouTube Kids, amely a népszerű videómegosztó oldalnak a kiskorúakra optimalizált, szülői felügyelettel ellátott, szűrt változata. A szülői médiatudatosságnak ez csak egy apró szelete, de ha a kisgyermekes szülő a klasszikus YouTube helyett ezen keresi ki a mesét a gyermekének, akkor sikerült megóvnia őt attól, hogy a „felnőtt” YouTube videóajánló algoritmusa a mese végeztével a gyermek korának nem megfelelő, rá nézve akár ártalmas tartalmat indítson el kéretlenül.

veronika 3

De hasonló eredmény volt néhány éve az is, amikor a közösségimédiaoldalakon megjelent a bejelentési funkció, vagyis egy-egy olyan gomb vagy menüpont, amelyen keresztül a felhasználó egyenesen a szolgáltatónak tudja jelenteni, ha például az ő vagy gyermeke személyes adataival visszaélő, vagy más szempontból problémás vagy jogsértő tartalmat lát az oldalon, és kérheti annak eltávolítását. Ezek az eredmények és előrelépések a szolgáltatói felelősségvállalás erősítésére gyakorolt komoly nemzetközi összefogás és nyomásgyakorlás eredményei. De a gyermekek online védelme terén itthon is fontos lépés volt a Digitális Gyermekvédelmi Stratégia megalkotása, az NMHH részéről pedig a téma fontosságát tükrözi, hogy a gyermekek digitális védelmének missziójával tavaly egy önálló szervezeti egység jött létre a hatóságon belül, a Gyermekvédelmi Főosztály.

A gyermekvédelem mitől válik speciális kihívássá az online térben?

Egyrészt maga az online tér, az újmédia természetétől. Míg a hagyományos média fogyasztását – például hogy milyen tévéprogramot néz a gyerek – sokkal könnyebben tudta kontrollálni a szülő, hiszen az eszköz méreténél és a média működési mechanizmusánál fogva látta, hogy milyen tartalmak jelennek meg a képernyőn, addig a gyermek saját digitális eszközén elért online tartalmakra fizikai értelemben is jóval kevésbé van rálátása. Ha például a mobilozásra, netezésre vonatkozóan nincsenek otthon családi szabályok, akkor az okostelefon a fiatal életében 0/24-ben jelen lehet, sokszor még az ágyba is elkíséri őt. És nemcsak a médiafogyasztással töltött időt nehezebb a szülőnek az online térben mederben tartania, hanem azt is, hogy a képernyőn milyen tartalmakkal, képi világgal, üzenetekkel, értékekkel találkozik a gyermek. A televíziós tartalmak esetében volt például műsorújság, amelyből lehetett tudni, hogy mégis milyen műsorról van szó, és korhatárkarikák is segítik a szülőt a tartalmak megítélésében. Az online tér végtelen adathalmazában viszont kontrollálhatatlanná vált, hogy milyen oldalakra jut el, és azokon mivel találkozik a gyermek. Hiszen még az „Elmúltál 18 éves?” szűrőjével ellátott, felnőtteknek szánt oldalak is könnyedén, egy kattintással kijátszhatók.

S van még egy jelentős különbség: míg a hagyományos médiában a médiatartalmak befogadója „csak” médiafogyasztó, addig az újmédiában, az online térben a médiahasználók egyben tartalomalkotók és a közösségimédia-kommunikáció aktív résztvevői is. Ez pedig a médiatudatosság szempontjából nagyon fontos különbség. Mert ez azt jelenti, hogy míg a hagyományos média tudatos használatához többé-kevésbé elég volt arra figyelni, hogy azok a tartalmak, amelyeket a gyermekem fogyaszt, ne a kárára, hanem a javára váljanak, építsék őt, addig az online médiában nem elég pusztán tudatos fogyasztónak lenni. Mert itt nemcsak azokért az információkért, tartalmakért, üzenetekért vagyok felelős, amelyeket a médiából én fogyasztok, hanem azokért is, amelyeket én gyártok vagy küldök másoknak.

Sőt, azért a magatartásért is, ahogyan a közösségi terekben másokkal viselkedem és kommunikálok. És akkor még nem is beszéltünk a személyes adataink biztonságáról! Vagyis az új médiában akkor vagyok tudatos, ha nemcsak a saját médiafogyasztásomért vagyok felelős, hanem azokéért is, akikkel ebben a térben együtt vagyok jelen. Ha itt példaként az internetes zaklatás jelenségére, vagy akár a közösségi médiában a kommentáradatokban zajló társadalmi diskurzusra gondolunk, akkor mindjárt plasztikusan elevenedik meg előttünk a fenti mondatok mindennapi helyzetekben megnyilvánuló valósága.

Tapasztalatai szerint a szülők mennyire ismerik az online védelmi funkciókat, szűrőket, programokat, egyáltalán, magukat a platformokat?

Vegyes a kép. A korábban már idézett digitálisszülőség-kutatásunk eredményei arról tanúskodnak, hogy a 7–16 éves gyerekek szüleinek körülbelül az ötöde digitális értelemben meglehetősen tudatos: tájékozódik a biztonságos médiahasználatról, beszélget a gyermekkel az online világban tapasztaltakról, kontrollálja a gyermek médiahasználatát, felállít szabályokat erre vonatkozóan, sőt technikai korlátozásokat is alkalmaz. Sajnos ennél jóval magasabb viszont a passzív szülők aránya, akik nem vagy alig foglalkoznak a gyermek médiahasználatával: nincsenek a családban erre vonatkozó szabályok, nem ellenőrzik azt, nem beszélgetnek róla.

Ez sokszor amiatt is történik, hogy nem ismerik eléggé az adott platformot, az azzal kapcsolatos kockázatokat, jelenségeket, ezért valószínűleg nem is igazán tudják, hogyan kezdeményezzenek a gyermekükkel beszélgetést róla. A kutatás eredményeire is alapozva éppen ezzel a szándékkal indítottuk el az NMHH-ban 2020 elején a gyerekaneten.hu oldalt, hogy segítséget, támogatást nyújtson a szülőknek a digitális világ nyelvezetében és jelenségeiben való eligazodásban, és abban, hogy jobban értsék, miről is beszél és mit is csinál a gyermekük a neten.

Szintén segíthetnek azok a közösségimédia-tájékoztatók is, amelyeket a Digitális Gyermekvédelmi Stratégia szakértőivel együttműködésben a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatóival a médiatudatosság-óránkon készítettünk a szülők számára. Ezek az útmutatók a legnépszerűbb közösségimédia-platformok, csevegőalkalmazások és videójátékok legfontosabb szülői tudnivalóit, kockázatait, lehetőségeit és adatvédelmi beállításait foglalják össze, és ingyenesen letölthetők a digitalisgyermekvedelem.hu oldalról. Ha a szülőknek nincs idejük vagy kapacitásuk elolvasni a gyermekeik által használt platformok és alkalmazások felhasználási és adatvédelmi szabályzatait, akkor itt összefoglalva megtalálják a legfontosabb tudnivalókat.

Égető szükség van erre. S maradjunk is ennél a helyzetnél. A most felnövekvő nemzedékek digitális bennszülöttek, a szülői nemzedékek viszont afféle nomádok ebben a világban. Ebből érdekes, gyakran akár kellemetlen feszültségek adódhatnak.

Amikor Marc Prensky egy 2001-es tanulmányában megalkotta a digitális bennszülöttek és digitális bevándorlók fogalmait, találó metaforákkal mutatott rá arra, hogy az újmédiába beleszületett generációkkal a digitális világ használatába csak később beletanuló, „bevándorló” idősebb generációk már nehezen találják meg a közös nyelvet, és ezért a hagyományos módszerekkel való oktatásuk sem ér már hatékonyan célba. És itt nem az örök érvényű generációs különbségekről van pusztán szó, hanem arról, hogy hogyan növeli a jelenkori szülők és gyermekek, tanárok és diákok közötti szakadékot a mindenkori generációs távolságnál jóval jelentősebb mértékben a digitális eszközök hatása. Kicsit ezt a digitális bennszülött – digitális bevándorló felfogást látjuk tükröződni a kutatásunk eredményeiben is.

A szülők válaszai azt mutatják, hogy többségük nagyjából a gyermekek tizenegy éves koráig követ aktív digitális szülői stratégiákat: szabályokat állít a gyermek médiahasználatára vonatkozóan, korlátoz, ellenőriz, beszélget, mediál. Ezt követően viszont, a gyermekek tizenkét és tizenhat éves kora között mintha kinyílna az olló: ekkor nagy léptékkel egyharmadról háromnegyedre nő a passzív szülők aránya. Vagyis fokozatosan elengedik a gyermek digitális kezét, sorra megszűnnek a szabályok, a médiahasználat fölötti kontroll, az erről való beszélgetés. Mintha tizenegy-tizenkét éves kor körül a szülők úgy éreznék, hogy a gyermekük már náluk jártasabban mozog az online világban, már nincs értelme szabályokat állítani, már nincs miről beszélgetni, már nem tudnak újat mondani neki. Megbíznak benne, hogy nem csinál butaságot, nem tesz semmi önmagára vagy másokra ártalmas dolgot a neten.

Ugyanakkor viszont a kutatásunk eredményei arra is rávilágítottak, hogy éppen ez az az életkor, amikortól megnő a gyermekek kitettsége a kockázatos, ártalmas vagy akár jogsértő online helyzetekkel szemben. Ráadásul azok a gyerekek, akiknek a szülei a digitális szülőség tekintetében nem voltak passzívak, sokkal tudatosabban kezelték az általuk már megtapasztalt kockázatos online helyzeteket. Vagyis nagy szükség lenne arra, hogy online se engedjük el a gyermek kezét, hogy beszélgessünk sokat a digitális világ kockázatairól. Hogy amikorra odaér, hogy szembetalálkozik ezekkel, bölcsen, helyesen tudjon rájuk reagálni, dönteni.

Persze előfordulhat, hogy egy kamasz a technológiai jártasság szempontjából valóban kompetensebb a szülőnél, de az eszközhasználat a tudatos médiahasználatnak csak az egyik dimenziója. Hogy egy némileg leegyszerűsített, de konkrét példát említsek: lehet, hogy egy szerelmes tinédzser ügyesebben el tud készíteni és küldeni magáról egy szelfit, mint a szülője, de azt már nem feltétlenül tudja bölcsen mérlegelni, hogy azt az adott esetben intim vagy a kelleténél többet láttató fotót csakugyan jó ötlet-e elküldeni bárkinek is, vagy feltölteni bárhová. Vagyis a digitális bennszülött – digitális bevándorló dichotómia médiatudatosság értelemben nem ilyen fekete-fehér, nem valós. Az, hogy a gyermek adott esetben akár ügyesebben kezeli az okoseszközöket, még nem jelenti azt, hogy jobban is ért hozzájuk, hogy médiatudatosabb is, mint a szülője.

Mit jelent médiatudatosnak lenni?

Mivel nem egy kompetenciáról, hanem egy komplex kompetenciaegyüttesről van szó, nem egyszerű meghatározni a fogalmat. (Nem véletlen, hogy még nemzetközi szinten sem bővelkedünk összehasonlító kompetenciamérésekben a médiatudatosság tekintetében.) Soktényezős és többdimenziós készségcsokorról beszélünk, amelynek részét képezik a médiaismeretek, a média működésével és hatásaival kapcsolatos tudás; a (digitális) eszközök használatában való technikai jártasság; a médiaüzenetek és -tartalmak értelmezésének és értékelésének képessége, a kritikus gondolkodás, de az online terekben való, saját magam és mások iránti felelős viselkedés, kommunikáció, részvétel is. Vagyis értelmi, érzelmi és erkölcsi tényezők együttese, számos pszichológiai, szocializációs és kulturális tényező is közrejátszik abban, hogy milyen szinten van a médiatudatosságunk. Ezek mind hatással vannak arra, hogy ha például egy internetes zaklatásos szituációban találja magát egy fiatal, és azt látja, hogy az osztálytársát a többiek kicikizik az online színtéren, akkor arra hogyan reagál: beáll-e ő is a zaklatók sorába, csendes szemlélőként, néma cinkosként csendben marad, vagy megszólal és megvédi, esetleg segítséget kér egy felnőttől? De az is a médiatudatossághoz tartozik, hogy az egyén képes-e felmérni egy adott tartalom, információ vagy forrás valóságtartalmát és hitelességét; tudatosan kezeli-e, óvja-e az online térben a személyes adatait, vagy képes-e a netes veszélyeket felismerni. És ne feledkezzünk meg a médiahasználat előnyeiről, lehetőségeiről sem: a médiatudatosság azt is jelenti, hogy nemcsak a kockázatokat vagyunk képesek elkerülni, hanem okosan használjuk ki a média adta lehetőségeket, előnyöket is. Ezekről – a veszélyek árnyékában – kevesebb szó esik, pedig mindannyian érzékeljük, mennyi pozitív hozadéka van a digitális kompetenciáknak a mindennapjainkban.

A digitális gyermekvédelem tehát a szülői médiatudatossággal kezdődik?

Tulajdonképpen igen. Hiszen a gyermek első digitális lábnyomait a szülő lépi (meg): kevésbé médiatudatos szülőként akár már a gyermek megszületése előtt azzal, hogy feltölti egy közösségimédia-oldalra gyermeke magzati ultrahangképét, vagy teleposztolja a Facebookot a kisgyermek csecsemőkori vagy óvodás képeivel, nem gondolva arra, hogy kisfia, kislánya legérzékenyebb személyes adatai egy-egy kattintással, letöltéssel hová juthatnak el, és mások hogyan élhetnek ezzel vissza.

Önnek milyen tanácsai vannak azon szülők számára, akik maguk is tudatosabb médiahasználóvá szeretnének válni?

Folytatás az nmhh oldalán:

https://nmhh.hu/cikk/238773/Iskolasok_a_neten_avagy_a_kozossegi_terek_vonzasa_es_online_maganyossaga_

Az interjút Gyarmati Fanni készítette.

A cikk az Új Médiakultúra Magazin II. évfolyamának első számában jelent meg. A kiadvány innen letölthető.